Martirologium

A Krisztus születését meghirdető karácsonyi proklamáció a Martyrologium Romanum 1725-ös kiadásában

A martirológium vagy martyrologium (latinul: martyrologium, a görög martür, „tanú, vértanú” szóból) a vértanúk és más szentek emléknapok szerint rendezett jegyzéke, rendszerint rövid életrajzi vagy kultusztörténeti ismertetésekkel. Eredetileg az egyes helyi egyházakban tisztelt vértanúk halálának, temetésének vagy liturgikus megemlékezésének napját rögzítette; a késő ókor és a középkor folyamán püspökök, hitvallók, szerzetesek, szüzek, misszionáriusok és más szentként tisztelt keresztények neveivel bővült.

A martirológium egyszerre liturgikus könyv, a szentek tiszteletének dokumentuma, valamint a hagiográfiai és egyháztörténeti kutatás forrása. Nem azonos a liturgikus naptárral: a naptár elsősorban azt határozza meg, hogy egy adott közösségben mely ünnepeket és milyen rangban tartanak meg, a martirológium viszont egy-egy naphoz sokkal több szentet és boldogot rendelhet. Egy név felvétele a martirológiumba ezért nem jelenti, hogy az illető emléknapját a római rítus minden közösségében külön liturgikus ünnepként kell megtartani.

A katolikus egyház hivatalos egyetemes jegyzéke a Martyrologium Romanum („Római martirológium”). Első, a teljes római rítus számára normatív kiadását XIII. Gergely pápa 1584-ben tette közzé. A második vatikáni zsinat utáni teljes átdolgozás első tipikus kiadása 2001-ben, javított második tipikus kiadása 2004-ben jelent meg. A 2004-es editio typica altera a római rítus jelenlegi latin alapszövege; országok, egyházmegyék és szerzetesi közösségek jóváhagyott saját kiegészítéseket készíthetnek hozzá.

A bizánci kereszténységben nincs a latin martirológiummal minden részletében azonos könyvtípus. Legközelebbi párhuzamai a szünaxárion, a menologion és a menaion: ezek eltérő terjedelemben és liturgikus funkcióval közlik az ünnepek, vértanúk és szentek emlékezetét.

Elnevezése és fogalmi határai

A latin martyrologium eredeti jelentése „a vértanúkról szóló jegyzék vagy könyv”. A magyar szakirodalomban a martirológium és a latin írásmódot közelebbről követő martyrologium alak egyaránt előfordul. A műfaj neve történeti eredetére utal, tartalma azonban már a késő ókorban túllépett a szoros értelemben vett vértanúk körén.

A legkorábbi jegyzékek gyakran kalendárium, feriale vagy depositio néven szerepeltek. A depositio az elhunyt temetésére, illetve nyugvóhelyére utaló kifejezés volt; a római jegyzékek például külön sorolták a püspökök és a vértanúk emléknapjait. A „kalendárium” és a „martirológium” közötti határ a korai forrásokban nem mindig éles. A rövid, helyi naptár egyetlen templom vagy város tényleges liturgikus gyakorlatát tükrözhette, míg az általános martirológium több egyház jegyzékeit és irodalmi forrásait egyesítő gyűjtemény volt.

A martirológiumot a következő, vele rokon műfajoktól szokás megkülönböztetni:

• A vértanúakta vagy szenvedéstörténet egy vagy több vértanú perét, hitvallását és halálát elbeszélő, rendszerint összefüggő szöveg. A martirológium e forrásból többnyire csak tömör kivonatot közöl.
• A szentéletrajz (vita) egy szent teljesebb életét és erényeit mutatja be; a martirológiumi bejegyzés ennek néhány mondatos összegzése lehet.
• A liturgikus naptár az adott közösség tényleges ünneprendjét és az ünnepek rangját szabályozza. Az általános római naptár például csak az egyetemes jelentőségű szentek egy részét tartalmazza.
• A nekrológium egy káptalan, kolostor vagy más közösség elhunyt tagjainak és jótevőinek jegyzéke; célja nem feltétlenül a szentként való tisztelet, hanem az értük végzett imádság fenntartása.
• A legendárium és a hagiográfiai olvasmánygyűjtemény hosszabb, felolvasásra szánt történeteket tartalmaz, nem pusztán napi névsort.

Teológiai és liturgikus szerepe

A mennyei születésnap

Az ókeresztény vértanú-emlékezetben a halál évfordulóját gyakran dies natalisnak, „születésnapnak” nevezték. A kifejezés nem a földi születést, hanem a vértanú mennyei életre való megszületését jelölte. A közösség ezért lehetőleg a halál vagy a temetés napján tartotta liturgikus emlékezetét. Ha a pontos nap ismeretlen volt, ha ugyanazon a napon rangosabb ünnep állt, vagy ha az ereklyék átviteléhez és a templom felszenteléséhez kapcsolódó hagyomány erősebbé vált, más emléknap is kialakulhatott.

A napi felsorolás a szentek közösségét időbeli és földrajzi rendben jelenítette meg. A helynevek, püspöki székek és vértanúsági helyszínek felolvasása azt fejezte ki, hogy a helyi közösség az egész Egyház szentjeinek emlékezetében részesedik. A későbbi általános martirológiumokban egymás mellé kerülhettek a római, afrikai, kis-ázsiai, szír, galliai és más hagyományok szentjei.

A martirológium nem szentségtani vagy dogmatikai kézikönyv, de az egyházi önértelmezésben a szentség változatos formáit mutatja be. A vértanúk mellett püspökök, tanítók, misszionáriusok, remeték, szerzetesek, szüzek, házasok, özvegyek, uralkodók és gyermekek szerepelnek benne. II. János Pál pápa a 20. századi vértanúk emlékezetének megőrzését az egyes helyi egyházak feladatává tette, és ennek ökumenikus jelentőségét is hangsúlyozta.

Felolvasása a nyugati liturgiában

A martirológium középkori és kora újkori használata szorosan kapcsolódott a zsolozsmához és a szerzetesi káptalanhoz. A karoling kortól számos közösségben a napi jegyzéket a príma imaórához, illetve az azt követő káptalani összejövetelhez kapcsolva olvasták. A szentek névsora után felolvasták a közösség elhunyt tagjainak nekrológiumát, meghatározták a napi szolgálatokat, és szerzetesi szabályzatot vagy épületes szöveget olvastak. A martirológium rövid életrajzi bejegyzéseinek bővülését részben ez a rendszeres közösségi felolvasás magyarázza.

A római zsolozsmában a martirológium hagyományosan a prímához kapcsolódott. A második vatikáni zsinat utáni reform megszüntette a prímát, ezért a könyv felolvasása többé nem kötődik kötelezően egyetlen imaórához. A 2004-es kiadás saját felolvasási rendet (Ordo lectionis Martyrologii) tartalmaz. A következő naptári nap szentjeit rendszerint az előző napon olvassák fel; a szertartás végezhető kórusban, a Reggeli dicséret után vagy az imaórák liturgiáján kívül, például szerzetesi ebédlőben. A húsvéti szent háromnap alatt a napi martirológiumi felolvasás elmarad.

A felolvasás a dátum és választhatóan a holdnaptári adat meghirdetésével kezdődik, majd a következő nap bejegyzései következnek. A szertartás zsoltárverssel, rövid szentírási olvasmánnyal, könyörgéssel, áldással és elbocsátással egészülhet ki. A martirológiumi szöveg felolvasása nem helyettesíti a napi zsolozsma saját olvasmányait.

Különleges szöveg a december 25-ei bejegyzést megelőző karácsonyi proklamáció, amely üdvtörténeti és világtörténeti időrendbe helyezi Krisztus születését. A középkori és újkori változatok kronológiai részletei többször módosultak; a mai szöveg nem tudományos időszámítási táblázat, hanem liturgikus meghirdetés.

Történeti kialakulása

Helyi kalendáriumok

A szentek rendszeres emléknapjainak feljegyzése a helyi vértanúk kultuszából alakult ki. A 2–3. századi keresztény közösségek megőrizték kivégzett tagjaik halálának és temetésének napját, hogy évfordulójukon összegyűljenek. A korai listákból csak kevés maradt fenn, ezért a műfaj kialakulása nem rekonstruálható minden részletében.

A római hagyomány legfontosabb korai emléke a 354. évi kronográf részeként fennmaradt két jegyzék: a Depositio episcoporum a római püspökök, a Depositio martyrum pedig a Rómában tisztelt vértanúk évfordulóit és temetkezési helyeit sorolja. A jegyzék alaprétege 336 körül készülhetett, és Furius Dionysius Filocalus 354-ben összeállított, illusztrált almanachja őrizte meg. Nem kizárólag római szenteket tartalmazott: az afrikai Perpétua és Felicitász, valamint Karthágói Szent Ciprián emléke is bekerült a római naptárba.

A 6. századi karthágói naptár már más helyi egyházak szentjeit és nem vértanú hitvallókat is tartalmazott. Hasonló naptárak ismertek Tours, Carmona és Oxürhünkhosz keresztény közösségeiből. A névátvételek a helyi egyházak közötti kapcsolatokra, ereklyék átvitelére, zarándoklatokra és liturgikus könyvek cseréjére utalnak.

A szír breviárium

A legrégebbi fennmaradt általános martirológiumi hagyomány egyik tanúja a Breviarium Syriacum. Fennmaradt szír változatát 411-ben készítették Edesszában, egy elveszett görög előzmény kivonataként. A görög összeállítás valószínűleg 362 és 381 között keletkezett, és nagy részben a keleti mediterráneum, Örményország és Mezopotámia vértanúit sorolta fel.

A szír breviárium jelentőségét a 19. században William Wright kiadása és Victor De Buck vizsgálatai tették világossá. A szöveg rokonsága segített felismerni, hogy a későbbi Jeromos-féle martirológium egyik fő forrása egy Nikomédiához kapcsolható görög keleti jegyzék volt.

A Jeromos-féle martirológium

Az Martyrologium Hieronymianum vagy Jeromos-féle martirológium a legrégebbi fennmaradt nyugati általános martirológium. Nevét annak köszönheti, hogy a középkori kéziratok Szent Jeromosnak tulajdonították, és előszavában egy Jeromos, Aquileiai Chromatius és Altinói Heliodorus között állítólag folytatott levélváltás szerepelt. A mű azonban nem Jeromos alkotása; az ajánlóleveleket a modern forráskritika álnéven írt szövegeknek tekinti.

Az összeállítás alaprétege az 5. század közepén, valószínűleg Észak-Itáliában jött létre. Fő forrásai a keleti általános martirológium, a római Depositio martyrum, egy itáliai és egy afrikai jegyzék, továbbá Kaiszareiai Euszebiosz és más irodalmi források voltak. A ma ismert kéziratok nem közvetlenül ebből az itáliai szerkesztésből, hanem egy 6. század végi vagy 7. század eleji galliai átdolgozásból származnak.

A bejegyzések többnyire rendkívül rövidek: helynevet, személynevet, egyházi rangot, vértanúságot, temetést, ereklyeátvitelt vagy templomszentelést rögzítenek. E tömör topográfiai adatok a korai szentkultusz kutatásának fontos forrásai lehetnek. A kézirati hagyomány ugyanakkor sok másolási hibát, névismétlést, helynévtorzulást és téves dátumot őrzött meg. Egyazon szent néha több különböző személyként jelenik meg, míg egymástól független nevek a másolás során egyetlen vértanúcsoporttá olvadhattak össze.

A mű eredeti alakja teljes bizonyossággal nem állítható helyre. Az egyes bejegyzések történeti értékét eredetük, kézirati változataik, topográfiai adataik és más forrásokkal való összevetésük alapján külön kell megítélni. A 19–20. századi kritikai kiadások ezért nem egyszerűen „kijavított névsort”, hanem szövegváltozatokat és forrásmagyarázatokat közölnek.

A történeti martirológiumok

A 8–9. században alakultak ki az úgynevezett történeti martirológiumok. Ezek a nevek és helyek mellé rövid elbeszélést, erkölcsi jellemzést vagy a vértanúság körülményeinek összefoglalását illesztették. Forrásaik között szerepelt a Jeromos-féle martirológium, a Biblia, Euszebiosz Egyháztörténete, a vértanúakták, egyházatyák művei, helyi legendák és liturgikus könyvek.

Az első nagy történeti martirológiumot Beda Venerabilis állította össze a 8. század elején. Béda nem minden naphoz adott bejegyzést, és ahol megbízható adatot talált, rövid történeti ismertetést írt. Munkáját a 9. század elején egy névtelen lyoni szerkesztő bővítette, majd Florus lyoni diakónus újabb forrásokkal egészítette ki. Hrabanus Maurus önálló összeállítást készített, Prümi Wandalbert pedig 848 körül verses martirológiumot írt.

Vienne-i Ado 9. századi martirológiuma hosszabb és retorikusabb elbeszéléseket közölt. Ado forrásként hivatkozott egy állítólagos régi római martirológiumra, az úgynevezett Parvum Romanumra; a modern szövegkritika ezt nem önálló ókori tanúnak, hanem a szerkesztés során kialakított kompilációnak tekinti. Ado munkája számos értékes hagyományt őrzött meg, ugyanakkor dátummódosításai és forráskezelése több tartós tévedést is bevitt a későbbi jegyzékekbe.

Usuard, a párizsi Saint-Germain-des-Prés szerzetese 875 körül rövidebb és kezelhetőbb martirológiumot állított össze. Béda, Florus és Ado munkáit használta, de Hispániában gyűjtött adatokat és más helyi hagyományokat is beillesztett. Usuard műve széles körben elterjedt, számos helyi toldalékkal másolták, és közvetlen alapja lett a 16. századi Római martirológiumnak.

A római martirológium

A Gergely-féle kiadás

A könyvnyomtatás elterjedése és a Gergely-naptár 1582-es bevezetése szükségessé tette a római liturgikus könyvek naptári összehangolását. XIII. Gergely pápa Guglielmo Sirleto bíboros vezetésével bizottságot állított fel a Rómában használatos Usuard-féle szöveg felülvizsgálatára. A munkában meghatározó szerepet játszott Caesar Baronius, az Oratoriánus Kongregáció papja és későbbi bíboros.

Az új összeállítás alapja Usuard martirológiuma volt, amelyet Béda, Florus, Ado, Nagy Szent Gergely pápa Dialógusai, egyházatyák művei, itáliai helyi naptárak és Sirleto görög menologion-fordításai alapján egészítettek ki. Egy ideiglenes rész 1582-ben, a teljes éves ciklust tartalmazó, de még pápai jóváhagyás nélküli kiadás 1583-ban jelent meg. A javított szöveget XIII. Gergely 1584. január 14-én tette hivatalossá a római rítusban.

Az 1584-es rendelkezés nem szüntette meg a jóváhagyott helyi és szerzetesi saját ünnepeket. A Martyrologium Romanum az egyetemes római alapkönyv lett, amelyhez egyházmegyék és szerzetesrendek saját szentjeik jegyzékét vagy függelékét kapcsolhatták. Ezért pontatlan az a megfogalmazás, hogy 1584-től minden más martirológium „kizárólagosan” tilossá vált.

Baronius 1586-ban a szöveget részletes Notationes és a martirológium történetéről szóló értekezés kíséretében adta ki. Jegyzetei a középkori források azonosításának és a katolikus hagiográfiai forráskritikának jelentős állomását képviselték, bár a kor kézirat-ismerete és történeti módszerei nem tették lehetővé minden örökölt tévedés felismerését.

Kora újkori és 20. századi kiadások

A könyvet többször javították és az újonnan szentté avatott személyekkel bővítették. Fontosabb kiadásai VIII. Orbán pápa idején 1630-ban, X. Kelemen idején 1681-ben, majd XIV. Benedek pápa idején 1748-ban jelentek meg. XIV. Benedek személyesen is foglalkozott a szentté avatás történeti és jogi kritériumaival, ezért kiadása a korábbi szöveg jelentős átrendezését és pontosítását tartalmazta.

A 19–20. század fordulóján a kéziratkutatás és a kritikai hagiográfia eredményei egyre világosabban mutatták, hogy a hivatalos könyv számos bejegyzése szövegromláson, személyazonosítási tévedésen vagy késői legendán alapul. Az 1913-as tipikus kiadás XIV. Benedek szövegét dolgozta át. Az 1924-es reformkísérlet sok változtatást vezetett be, de Henri Quentin bollandista kutató részletes bírálatot közölt róla. Az 1956-os kiadás újabb szentekkel és módosításokkal bővítette a könyvet, de szerkezetében továbbra is a kora újkori martirológium örököse maradt.

A Második vatikáni zsinat utáni reform

A második vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciója előírta, hogy a vértanúságokról és a szentek életéről szóló liturgikus szövegek feleljenek meg a történeti tényeknek. A martirológium átdolgozása hosszú kutatómunkát igényelt, mert nemcsak a legkorábbi bejegyzéseket kellett forráskritikailag felülvizsgálni, hanem a tridenti kor óta szentté vagy boldoggá avatott személyeket, a helyi egyházak hagyományait és a 20. századi vértanúkat is egységes rendszerben kellett feldolgozni.

II. János Pál 2001. június 29-én hirdette ki az első zsinat utáni tipikus kiadást. A gyorsan összegyűlt javítások, új boldoggá és szentté avatások, valamint szerkesztési pontosítások nyomán 2004-ben megjelent a második tipikus kiadás. A revízió:

• megtartotta a napok szerinti szerkezetet és a római martirológiumi hagyomány folytonosságát;
• a bejegyzések szövegét tömörebb, teológiailag és történetileg óvatosabb formában fogalmazta újra;
• pontosította számos szent nevét, helyét, egyházi állapotát és emléknapját;
• felvette az újkorban és a modern korban elismert szenteket és boldogokat, köztük a vallásüldözések számos áldozatát;
• nagyobb figyelmet fordított a különböző földrészek és helyi egyházak szentjeire;
• külön szabályokat adott a felolvasáshoz, a saját egyházmegyei és szerzetesi kiegészítésekhez, valamint a liturgikus alkalmazáshoz.

A reform nem azt jelenti, hogy minden bizonytalan ókori vagy középkori szent nevét automatikusan törölték. A kultusz történeti valósága és az életrajzi részletek bizonyíthatósága két külön kérdés. Olyan személyek is szerepelhetnek a könyvben, akiknek tisztelete ősi és egyházilag elfogadott, miközben életük pontos történeti adatai csak részben rekonstruálhatók. A modern szöveg ilyenkor rendszerint visszafogottabb állítást tesz, vagy azt emeli ki, amit a liturgikus hagyomány és a történeti kutatás kellően alátámaszt.

A Martyrologium Romanum nem tekinthető az összes katolikus szent teljes névsorának. A saját keleti katolikus hagyományok, egyházmegyei és szerzetesi kultuszok egy része külön könyvekben és jóváhagyott függelékekben jelenik meg. A 2004-es előírások lehetővé teszik a helyi kiegészítéseket, de azok elkészítését és liturgikus használatát egyházi jóváhagyáshoz kötik.

Szerkezete és bejegyzései

A Római martirológium minden naptári naphoz egy vagy több eulogiumot, vagyis rövid dicsérő megemlékezést rendel. A bejegyzés rendszerint a következő elemekből áll:

• a vértanúság, halál vagy kultusz helye;
• a szent vagy boldog neve;
• egyházi állapota vagy életformája, például vértanú, püspök, pap, diakónus, szerzetes, szűz vagy házas;
• tevékenységének, erényeinek vagy vértanúságának rövid jellemzése;
• lehetőség szerint történeti kora, uralkodója, rendje, egyházmegyéje vagy közössége.

Az ókori neveknél gyakran csak a hely, a vértanúság ténye és az ősi kultusz állapítható meg. A modernebb személyeknél a bejegyzés pontos dátumot, szerzetesi közösséget és üldözési körülményt is közölhet. A szöveg célja nem a teljes életrajz, hanem a liturgikus emlékezethez szükséges tömör azonosítás.

A nap első bejegyzései rendszerint jelentősebb vagy egyetemesebb kultuszú szentekről szólnak, de a sorrend nem egyszerű ranglista. Az azonos napon ünnepelt nagyobb vértanúcsoportok közös eulogiumot kaphatnak. A névmutatók, földrajzi és történeti segédletek a könyv használatát támogatják.

A martirológiumban feltüntetett nap gyakran a halál napja, de lehet az ereklyék átvitelének, a kultusz hagyományos ünnepének vagy a liturgikus áthelyezésnek a dátuma. Emiatt a martirológiumi nap nem minden esetben azonos a történetileg bizonyított halálozási nappal.

A martirológium és a történeti kutatás

A martirológiumok a szentkultusz, a keresztény topográfia, a liturgikus naptárak, a névhasználat és az egyházak közötti kapcsolatok fontos forrásai. Adatértékük azonban nem egyforma. Egy korai helyi jegyzék kortárs temetkezési vagy liturgikus adatot őrizhet; egy későbbi történeti martirológium ugyanazt a személyt már legendás részletekkel bővítheti.

A forráskritikai vizsgálat több kérdést választ szét:

1. Mikor és hol keletkezett az adott bejegyzés?
2. Melyik korábbi kalendáriumból, vértanúaktából vagy szentéletrajzból származik?
3. A név és a helynév helyesen maradt-e fenn?
4. Egyetlen szentről, több azonos nevű személyről vagy ugyanazon személy megkettőzéséről van-e szó?
5. A feljegyzés egy tényleges helyi kultuszt dokumentál-e, vagy csak irodalmi átvétel?
6. A vértanúság és az életrajzi részletek más, egymástól független forrásokkal igazolhatók-e?

A martirológium hivatalos liturgikus tekintélye nem tesz minden régi eulogiumot modern értelemben vett történeti jegyzőkönyvvé. Fordítva is igaz: egy legenda történeti magjának bizonytalansága nem bizonyítja, hogy az adott szent kultusza, ünnepe vagy közösségi emlékezete ne lenne történetileg valóságos jelenség.

A bollandisták munkája

A 17. századtól a jezsuita bollandisták az Acta Sanctorum sorozatban rendszeresen összegyűjtötték, összevetették és kiadták a szentekre vonatkozó kéziratokat. Heribert Rosweyde előkészítő munkája után Jean Bolland, Godefroid Henschen és Daniel Papebroch teremtette meg a vállalkozás módszertani alapjait. A sorozat a szenteket ünnepnapjuk szerint rendezi, ezért a martirológiumok vizsgálata kezdettől alapvető feladata volt.

A bollandisták 1668-ban több kézirat alapján adták ki Béda martirológiumát Florus toldalékaival. Jean-Baptiste Du Sollier 1714-ben Usuard szöveghagyományát dolgozta fel. A 19–20. században Giovanni Battista de Rossi, Louis Duchesne, Henri Quentin, Hippolyte Delehaye és Jacques Dubois filológiai módszerekkel vizsgálták a Jeromos-féle és a történeti martirológiumokat.

A kritikai kutatás nem egyszerűen a „hiteles” és „hamis” szentek kettéválasztására törekszik. Feltárja a szövegek rétegeit, az ünnepnapok vándorlását, a helyi kultuszok terjedését és azt a folyamatot, amelyben egy rövid névjegyzékből hosszabb történeti elbeszélés alakult ki.

Keleti keresztény párhuzamai

A bizánci és más keleti hagyományokban több különböző könyv tölti be a latin martirológium egyes funkcióit. A fogalmakat ezért nem lehet egyszerűen egymás szinonimáiként használni.

Szünaxárion

A szünaxárion a bizánci rítusban naptári rendben közli az ünnepek és szentek rövid történetét. A szó a görög szünaxisz, „összejövetel” kifejezéssel áll kapcsolatban. A napi szünaxáriont a reggeli istentisztelet, az orthrosz folyamán, hagyományosan a kánon hatodik ódája után olvassák.

A konstantinápolyi szünaxárion több kézirati változatban terjedt, és jelentősen befolyásolta a bizánci világ helyi naptárait. Rövid életrajzi elbeszélései funkcionálisan a nyugati történeti martirológiumokhoz hasonlíthatók, bár liturgikus környezetük és szöveghagyományuk eltér.

Menologion

A menologion – a görög mén, „hónap” szóból – hónapok és napok szerint rendezett szentéletrajz-gyűjtemény. Terjedelmesebb a szünaxárionnál, és nem feltétlenül önálló liturgikus szerkönyv; különösen kolostori felolvasásra és épületes olvasmányként használták. A legismertebb középbizánci gyűjtemények közé tartoznak a Metaphrasztész Simeon nevéhez kapcsolt átdolgozások és a gazdagon illusztrált császári menologionok.

A menologion latin megfelelőjének gyakran a martirológiumot nevezik, de a párhuzam csak részleges: a menologion rendszerint hosszabb elbeszéléseket tartalmaz, míg a latin martirológium tömör napi jegyzék.

Menaion

A menaion tizenkét hónapra osztott bizánci liturgikus könyvsorozat. A szentek és az állandó dátumú ünnepek teljes istentiszteleti szövegeit – himnuszokat, tropárokat, sztichirákat, kánonokat és olvasmányokat – tartalmazza. Nem martirológium, hanem a szentek ünnepi zsolozsmájának szerkönyve. A szünaxárion rövid napi története több hagyományban a menaion részévé vált.

Az ortodox, ókeleti és keleti katolikus egyházak saját naptárakat, szünaxárionokat és szentéletrajzi gyűjteményeket használnak. Ezek nem egyszerűen a Római martirológium fordításai, hanem saját liturgikus és hagiográfiai hagyományaik tanúi.

Magyar vonatkozások

A középkori Magyar Királyság liturgikus könyvei a nyugati egyház kalendáriumi és martirológiumi hagyományához kapcsolódtak. A magyar szentek kultusza helyi naptárakban, misekönyvekben, zsolozsmáskönyvekben és legendáriumokban jelent meg. Szent István, Szent Imre herceg, Szent Gellért és Szent László ünnepei fokozatosan kerültek be a közép-európai liturgikus hagyományba.

A római könyv modern magyar fordítása A Római Martyrologium címmel jelent meg 2010-ben Diós István fordításában, a Szent István Társulat kiadásában. A kötet a 2004-es második latin tipikus kiadást követi, és a szentek, valamint boldogok több ezer rövid eulogiumát közli.

A magyar kiadásban szereplő egyetemes jegyzék és a magyar liturgikus naptár nem azonos terjedelmű. A Magyarországon sajátosan tisztelt szentek és boldogok liturgikus ünneplését a magyar proprium és az egyházmegyei saját naptárak szabályozzák. A martirológium ugyanakkor olyan magyar vagy Magyarországhoz kötődő személyek emlékezetét is őrizheti, akiknek ünnepe nem szerepel az általános római naptárban.

Források

• Aigrain, René (1953). L'hagiographie: ses sources, ses méthodes, son histoire (francia nyelven). Paris: Bloud et Gay.
• de Gaiffier, Baudouin (1961). "De l'usage et de la lecture du martyrologe: témoignages antérieurs au XIe siècle". Analecta Bollandiana (francia nyelven). 79: 40–59.
• Quentin, Henri, ed. (1931). Martyrologium Hieronymianum. Acta Sanctorum, Novembris II, pars posterior (latin nyelven). Bruxelles: Société des Bollandistes.
• Dubois, Jacques (1978). Les martyrologes du Moyen Âge latin. Typologie des sources du Moyen Âge occidental (francia nyelven). Vol. 26. Turnhout: Brepols.
• Dubois, Jacques (1984). Le Martyrologe d'Adon: ses deux familles, ses trois recensions (francia nyelven). Paris: Centre national de la recherche scientifique.
• Katolikus Egyház (2004). Martyrologium Romanum (latin nyelven) (Editio typica altera ed.). Città del Vaticano: Typis Vaticanis. ISBN 88-209-7210-7.
• "Martyrologies; Martyrology, Roman; Martyrology of St. Jerome". New Catholic Encyclopedia (angol nyelven). Vol. 9 (2. ed.). Detroit: Thomson Gale. 2003. 232–234. o.
• Quentin, Henri (1908). Les Martyrologes historiques du moyen âge: étude sur la formation du Martyrologe romain (francia nyelven). Paris: Victor Lecoffre–J. Gabalda.
• Taft, Robert F. (1993). The Liturgy of the Hours in East and West (angol nyelven) (2., javított kiadás ed.). Collegeville: Liturgical Press.

További információk

• Magyar katolikus lexikon. Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János. Budapest: Szent István Társulat. ISBN 963-361-626-3  
• Katolikus Egyház (2010). A Római Martyrologium. ford. Diós István. Budapest: Szent István Társulat. ISBN 978-963-361-592-8.
• A népi jámborság és a liturgia direktóriuma, 227–228. (angolul)
• Sacrosanctum Concilium, 92.

Kapcsolódó szócikkek

• Hagiográfia
• Zsolozsma
• Általános római naptár