Ortodoxia

Az ortodoxia (ógörögül: ὀρθοδοξία, orthodoxía) általános értelemben a „helyes hit”, „helyes tanítás” vagy a hitelesnek tartott tanításhoz való ragaszkodás. Ellentéte a heterodoxia, vagyis az adott közösség, iskola vagy hagyomány által helytelennek, eltérőnek vagy nem normatívnak tartott tanítás. Vallási összefüggésben az ortodoxia nem pusztán egy vélemény merev fenntartását jelenti, hanem azt a meggyőződést, hogy egy közösség a maga hitvallásában, szertartási életében, tanítóhagyományában és fegyelmi rendjében a rá bízott igazságot őrzi és adja tovább.

A kifejezés használható általános vallástudományi és eszmetörténeti értelemben, amikor egy közösség normatív tanítását jelöli, valamint tulajdonnévi értelemben is, például az ortodox kereszténység, az ortodox judaizmus vagy bizonyos protestáns „ortodox” irányzatok megnevezésében. A szó a köznyelvben olykor pejoratív jelentést is kap: ilyenkor valamely hagyományhoz, ideológiához vagy intézményi állásponthoz való merev ragaszkodást értik rajta. Ez a köznyelvi jelentés azonban nem azonos a vallási és teológiai szakkifejezéssel.

Az ortodoxia fogalmát a modern vallástörténet és szociológia gyakran vizsgálja együtt az eretnekség, a heterodoxia, a dogma, a doktrína, a hitvallás, a tradíció és a vallási tekintély kérdéseivel. A fogalom történeti használatát ezért célszerű megkülönböztetni attól a leegyszerűsítő értelmezéstől, amely szerint az ortodoxia pusztán az a tanítás, amely egy hatalmi küzdelemben győztesként maradt fenn. Ilyen szempont is megjelenhet egyes történeti elemzésekben, de a vallási közösségek belső önértelmezésében az ortodoxia rendszerint a hiteles tanításhoz, a szent hagyományhoz és a közösség alapító tekintélyeihez való hűséget jelenti.

Etimológia

Az ortodoxia szó az ógörög ὀρθός, orthós („egyenes”, „helyes”, „igaz”) és δόξα, dóxa („vélemény”, „nézet”, „hit”, továbbá a vallási nyelvben „dicsőség”, „dicséret”) szavakból ered. Az orthodoxos így szó szerint „helyes véleményű”, „helyesen hívő” vagy „helyes tanítást valló” jelentésű. A magyar „ortodox” szó ezért többnyire „igazhitű”, „helyes hitű” vagy „hagyományhű” értelemben fordítható.

A dóxa szó miatt a keresztény nyelvben az ortodoxia olykor nemcsak „helyes véleményt”, hanem a helyes hit és a helyes istentisztelet egységét is felidézi. A doxológia például Isten dicsőítését jelenti, és különösen a keleti keresztény hagyományban a hitvallás, a liturgia, az ikonok tisztelete és az egyházi élet egymástól nem választhatók el teljesen. Ebben az értelemben az ortodoxia nem kizárólag elméleti tanrendszer, hanem az igaznak tartott hit és az azt kifejező istentiszteleti élet együttese.

Az ortodoxia rokon fogalmai közé tartozik a dogma, a doktrína, a hitvallás, a tradíció, az ortopraxis és a hagyomány. Ellentétes vagy vele szembeállított fogalmak lehetnek a heterodoxia, az eretnekség, a reform, a revizionizmus, a liberalizmus, az újítás vagy bizonyos vallási nyelvekben a „tévtanítás”. Ezek a szembeállítások azonban hagyományonként eltérő jelentésűek.

Jelentései röviden

Jelentésréteg	Rövid leírás	Példa
Általános vallástudományi jelentés	Egy vallási vagy eszmei közösség normatívnak tartott tanítása.	Ortodoxia és heterodoxia megkülönböztetése a vallási hagyományokban.
Keresztény teológiai jelentés	A hit szabályához, a Szentírás értelmezéséhez, a hitvallásokhoz és az apostoli hagyományhoz való hűség.	A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás elfogadása.
Felekezeti tulajdonnév	Meghatározott vallási közösségek önmegnevezése vagy tudományos megnevezése.	Ortodox kereszténység, Ortodox judaizmus.
Vallásszociológiai jelentés	Egy hagyományban vagy intézményben uralkodóvá vált, normaként működő tanítás.	Egyházak, filozófiai iskolák vagy ideológiák belső normái.
Köznyelvi vagy kritikai használat	Merevnek, reformellenesnek vagy változástól tartózkodónak tartott álláspont.	„Ortodox” gazdaságpolitika, „ortodox” pártálláspont.

Általános vallástudományi használat

Vallástudományi és eszmetörténeti értelemben az ortodoxia azt a tanítást vagy gyakorlatot jelöli, amelyet egy közösség saját hagyományának hiteles, kötelező vagy mérvadó formájaként ismer el. Ilyen értelemben az ortodoxia mindig viszonyfogalom: az válik ortodoxnak, amit az adott közösség saját eredetével, alapító szövegeivel, tekintélyeivel, rítusaival vagy történeti önazonosságával összhangban állónak tart.

Külső, történeti-szociológiai nézőpontból az ortodoxia kialakulása gyakran együtt jár intézmények, szövegkánonok, hitvallások, fegyelmi eljárások, tanítói tekintélyek és közösségi határok megszilárdulásával. A „helyes tanítás” meghatározása rendszerint nem egyszeri döntés, hanem hosszabb folyamat: viták, értelmezések, zsinatok, iskolák, kommentárok és közösségi gyakorlatok sorozata alakítja ki. A vallási közösségek belső nézőpontjából viszont e folyamat nem pusztán hatalmi szelekció, hanem annak tisztázása, hogy mi felel meg a kinyilatkoztatásnak, a szent szövegeknek, az apostoli vagy ősi hagyománynak és a közösség liturgikus életének.

A modern történetírásban ezért két túlzást szokás kerülni. Az egyik az a régebbi apologetikus leegyszerűsítés, amely szerint az ortodoxia mindig kezdettől fogva teljesen kész és változatlan rendszerként állt szemben minden újító tévedéssel. A másik az a redukcionista olvasat, amely szerint az ortodoxia csupán a győztes párt hatalmi konstrukciója. A negyedik századi keresztény viták kutatásában Lewis Ayres külön hangsúlyozza, hogy a később ortodoxnak nevezett álláspontok meglévő keresztény teológiai irányok feszültségeiből, hosszú értelmezési folyamatokból és új közös nyelv kialakulásából születtek meg, nem egyszerűen egy előre kész rendszer mechanikus alkalmazásából.

Ortodoxia, heterodoxia és eretnekség

Az ortodoxia ellentéte általános értelemben a heterodoxia, vagyis az eltérő tanítás. A heterodoxia nem minden hagyományban azonos az eretnekséggel. Heterodoxnak nevezhető egy olyan álláspont is, amely eltér a többségi vagy intézményes hagyománytól, de nem feltétlenül jár fegyelmi vagy jogi következménnyel. Az eretnekség ennél szűkebb és erősebb vallási minősítés: a keresztény kánonjogi és teológiai nyelvben olyan tanítás vagy annak makacs vallása, amely alapvető hittétellel áll szemben.

Az ortodoxia és heterodoxia viszonya történetileg gyakran vitákban vált láthatóvá. A kereszténységben például a gnoszticizmus, a manicheizmus, az arianizmus, a nesztorianizmus, a monofizitizmus, a donatizmus és más mozgalmak körüli viták nemcsak egyes tanítások elítéléséhez, hanem a keresztény hitvallások, a bibliai kánon, a zsinati döntések és az egyházi tekintély tisztázásához is hozzájárultak. Edward Peters összefoglalása szerint az ókeresztény ortodoxia tartalmát nem egyetlen elem, hanem a Szentírás kánonja, a hagyomány, a rituális gyakorlat, az életforma, az egyházi hierarchia, a hitvallások és a consensus ecclesiae együttese formálta.

A történeti elemzésben ezért lényeges, hogy az ortodoxiát ne pusztán későbbi győztes álláspontként, de ne is időtlenül kész, minden vitától független rendszerként mutassuk be. A vallási hagyományokban a normatív tanítás egyszerre lehet a közösség önazonosságának forrása, a hiteles hagyomány védelme és történeti vitákban kikristályosodott megfogalmazás.

Kereszténység

Általános keresztény jelentés

A kereszténységben az ortodoxia a helyes keresztény hithez és tanításhoz való hűséget jelenti. A fogalom a Szentírás, az apostoli igehirdetés, a keresztségi hitvallások, a liturgikus gyakorlat, az egyházi hagyomány és a zsinati döntések összefüggésében alakult ki. A korai keresztény szerzők gyakran a „hit szabálya” vagy „igaz hit” nyelvén beszéltek arról a közös tanításról, amelyet a keresztény közösségek az apostoloktól átvett hit folytonosságának tartottak.

A keresztény ortodoxia kialakulásában különösen fontos volt a Szentháromság és Jézus Krisztus személyének meghatározása. Az első évszázadok vitái során a keresztény közösségeknek meg kellett fogalmazniuk, hogyan viszonyul a Fiú az Atyához, hogyan értendő Krisztus istensége és embersége, hogyan beszélhető el a megváltás, és milyen tekintéllyel bírnak a különböző szent iratok és hagyományok. Az ortodoxia ezért a keresztény hagyományban nem pusztán elvont „vélemény”, hanem az üdvösség, az istentisztelet és az egyházi egység szempontjából alapvetőnek tekintett hit rendje.

Az ókeresztény ortodoxia kialakulása

Az első keresztény századokban a helyes hit mércéjét több tényező adta: az apostoli eredetre hivatkozó tanítás, a közösségekben használt keresztségi hitvallások, a liturgikus imádság, a püspöki tanítás, valamint a Szentírásnak tekintett iratok köre. A bibliai kánon végleges formája fokozatosan alakult ki; ezzel párhuzamosan az egyházatyák és a helyi zsinatok azt is tisztázták, hogy mely értelmezések férnek össze a keresztény hit egészével.

A korai vitákban az ortodoxia nem mindig egyetlen pontos formula birtoklását jelentette. A hitvallási szövegek rövidek voltak, és sokszor helyi keresztségi hitvallásokból nőttek ki. Lewis Ayres szerint a nikaiai zsinat idején még nem magától értetődő, hogy egy egyetemes zsinati hitvallás minden keresztény közösség számára pontos, univerzális mérceként működjön; a Nikaiai hitvallás későbbi tekintélye és értelmezése a 4. század további vitáiban szilárdult meg.

Ez nem jelenti azt, hogy a keresztények ne hittek volna közös apostoli hitben. Inkább azt jelenti, hogy a közös hit nyelvi, filozófiai és zsinati megfogalmazása történeti folyamat volt. A későbbi ortodoxia a Szentírásra, az apostoli hagyományra, a liturgikus életre és a zsinati döntésekre egyszerre támaszkodott.

Nikaia, Konstantinápoly és a zsinati ortodoxia

Az első nikaiai zsinat (325) az arianizmus vitájában fogalmazta meg, hogy a Fiú „egylényegű” az Atyával. A zsinat döntései a későbbi keresztény ortodoxia egyik alapkövévé váltak, de elfogadásuk és értelmezésük hosszú vitákon keresztül szilárdult meg. Az első konstantinápolyi zsinat (381) a Szentlélek istenségéről és a hitvallás trinitárius szerkezetéről szóló tanítást rögzítette, és a nikaiai hitvallási hagyományt tovább erősítette.

A későbbi egyetemes zsinatok főként krisztológiai kérdésekkel foglalkoztak. Az epheszoszi zsinat (431) Máriát Istenszülőnek nevezte, hogy Krisztus személyének egységét védje. A khalkédóni zsinat (451) Krisztust egy személyben, két természetben vallotta. A következő zsinatok a krisztológiai és ikonológiai vitákban további pontosításokat adtak. A katolikus és a keleti ortodox egyházak az első hét egyetemes zsinatot közös örökségük részének tekintik, míg az orientális ortodox egyházak elsősorban az első három zsinatot fogadják el.

A zsinati ortodoxia tehát nem egyszerűen „reformellenesség” volt, hanem a közösség által alapvetőnek tartott hit nyelvi és fogalmi tisztázása. Ugyanakkor a történeti kutatás arra is rámutat, hogy az ortodoxia és heterodoxia határainak meghúzása vitákban, helyi hagyományok ütközésében, politikai és kulturális környezetben történt. A nikaiai és khalkédóni döntések jelentőségét ezért sem anakronisztikus racionalizmussal, sem pusztán hatalmi magyarázattal nem lehet kielégítően megérteni.

Katolikus használat

A katolikus egyházban az „ortodoxia” általános teológiai értelemben a helyes hithez, a hitletéteményhez, a dogmákhoz és az egyházi tanítóhivatal hiteles tanításához való hűséget jelenti. A szó ezért nem kizárólag a keleti kereszténység tulajdonneve: a katolikus teológiai nyelvben is beszélnek ortodox tanításról, ortodox hitről vagy ortodox értelmezésről.

A katolikus önértelmezésben a „katolikus” és az „ortodox” jelző nem egymást kizáró fogalom. A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás az Egyházat „egy, szent, katolikus és apostoli” Egyháznak nevezi, a katolikus hagyomány pedig saját tanítását a helyes és egyetemes apostoli hit továbbadásának tekinti. A keleti ortodox egyházak ugyancsak saját magukat tekintik az apostoli ortodoxia hordozóinak. A keleti és nyugati egyház közötti szakadás után mindkét fél megőrizte azt a meggyőződést, hogy saját közössége őrzi a hit teljességét.

A második vatikáni zsinat ökumenikus szemlélete az ortodox egyházakkal kapcsolatban nem pusztán ellenfélként vagy „heterodox” közösségként beszél róluk. A Unitatis redintegratio kezdetű dekrétum a keleti egyházak apostoli szukcesszióját, szentségi életét és különösen az Eucharisztiát olyan valóságokként említi, amelyek a katolikus és a keleti egyházakat igen szoros kapcsolatba hozzák egymással. Ez a megközelítés fontos a jelenkori katolikus–ortodox párbeszédben: a különbségeket nem szünteti meg, de a közös apostoli és zsinati örökséget is hangsúlyozza.

Keleti ortodox egyházak

A tulajdonnévi értelemben vett ortodox kereszténység rendszerint a bizánci hagyományú keleti ortodox egyházakat jelöli. Ezek közé tartozik többek között a Konstantinápolyi Ortodox Egyház, az Alexandriai Ortodox Egyház, az Antiochiai Ortodox Egyház, a Jeruzsálemi Ortodox Egyház, az Orosz ortodox egyház, a Görög ortodox egyház, a Szerb ortodox egyház, a Román ortodox egyház, a Bolgár ortodox egyház és más autokefál vagy autonóm egyházak.

A keleti ortodox egyházak általában az első hét egyetemes zsinatot fogadják el, és különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak az egyházatyáknak, a liturgikus hagyománynak, az ikonok tiszteletének és a szinodális egyházkormányzatnak. A keleti ortodox önértelmezésben az ortodoxia nem csupán tanbeli helyesség, hanem a Szentlélekben őrzött apostoli hagyomány, amely a liturgia, az aszkézis, az ikonográfia, a szentségi élet és a hitvallás egységében jelenik meg.

A keleti ortodox hagyományban különösen fontos ünnep az Ortodoxia vasárnapja, amely a képrombolás feletti győzelemre és a második nikaiai zsinat (787) képtiszteletet védő döntésére emlékezik. Az ünnep liturgikus szövegei az ortodox hit győzelmét kapcsolják össze az ikonok tiszteletével és az egyházatyák tanításával. Ez jól mutatja, hogy a keleti hagyományban az ortodoxia nem csupán elméleti tanrendszer, hanem liturgikus és képi kultúra is.

Orientális ortodox egyházak

Az orientális ortodox egyházak olyan keleti keresztény egyházak, amelyek nem fogadták el a khalkédóni zsinat krisztológiai meghatározását. Ide tartozik többek között a Kopt ortodox egyház, az Örmény apostoli egyház, a Szír ortodox egyház, az Etióp ortodox egyház, az Eritreai ortodox egyház és a Malankár ortodox szír egyház. Angolul a bizánci hagyományú keleti ortodox egyházakat Eastern Orthodox, az orientális ortodox egyházakat pedig Oriental Orthodox néven különböztetik meg.

A régebbi nyugati szakirodalom az orientális ortodox egyházakat gyakran „monofizita” néven emlegette, de ezt a megnevezést ma sokszor pontatlannak vagy polemikusnak tartják. Ezek az egyházak saját önértelmezésük szerint nem tagadják Krisztus valóságos emberségét, hanem a khalkédóni kéttermészet-formulától eltérő, főként alexandriai eredetű krisztológiai nyelvet használnak. A modern ökumenikus párbeszédek ezért óvatosabb fogalmakkal írják le a közöttük és a khalkédóni egyházak között fennálló történeti különbségeket.

A nagy egyházszakadás után

A keleti és nyugati egyház közötti szakadás hagyományosan 1054-hez kapcsolódik, bár a történeti folyamat ennél hosszabb volt. A szakadás hátterében egyházi, teológiai, politikai, liturgikus és kulturális különbségek álltak. A filioque, a pápai primátus értelmezése, a liturgikus szokások, a Bizánci Birodalom és a latin Nyugat viszonya, valamint a keresztes háborúk tapasztalatai mind hozzájárultak a különválás elmélyüléséhez. A római katolikus és a keleti ortodox egyházak közötti elválás gyökerei a nyugati és keleti kereszténység eltérő egyházi, teológiai, politikai és kulturális fejlődésében kereshetők, és a 11–13. század között vált tartóssá.

A szakadás után a „katolikus” és „ortodox” jelzők felekezeti önmegnevezésként is elkülönültek: a nyugati egyház a római katolikus, a bizánci hagyományú keleti egyházak pedig az ortodox megjelölést használták erősebben. Teológiai értelemben azonban mindkét hagyomány továbbra is igényt tartott arra, hogy katolikus, vagyis egyetemes, és ortodox, vagyis helyes hitű legyen.

Protestantizmus

A protestantizmusban az ortodoxia több irányzat és korszak megnevezése lehet. A reformáció után a lutheránus és református közösségek hitvallási iratokban, katekizmusokban és rendszeres teológiai művekben foglalták össze saját tanításukat. Ezekben a hagyományokban az „ortodox” jelző többnyire a reformátori tanítások hitvallási formában rögzített, rendszeres és polemikus védelmét jelenti.

Lutheránus ortodoxia

A lutheránus ortodoxia a 16. század végétől a 17. századig tartó teológiai korszak, amely az evangélikus hitvallási iratok rendszeres kifejtésére és védelmére törekedett. Az Ágostai hitvallás, annak apológiája, a Schmalkaldeni cikkek, Luther kátéi és az 1580-as Egyességi könyv olyan hitvallási keretet adtak, amelynek alapján a lutheránus teológusok meghatározták a saját tanításukat a katolikus, református és radikális protestáns irányzatokkal szemben.

A Formula Concordiae elfogadása után a lutheránus ortodoxia rendszerezett formában fejlődött ki. A New Catholic Encyclopedia szerint a lutheránus ortodox teológusok célja az elfogadott hitvallási írások tanításának pontos rendszerezése volt; ennek hátterében a második reformátori nemzedék vitáinak rendezése és a tanbeli pontosság iránti igény állt.