Robert Walpole
| Robert Walpole | |
 | |
| Nagy-Britannia 1. miniszterelnöke | |
| Hivatali idő 1721 – 1742 | |
| Utód | Spencer Compton |
| Született | 1676. augusztus 26. Norfolk |
| Elhunyt | 1745. március 18. (68 évesen) London |
| Sírhely | St Martin at Tours' Church, Houghton |
| Párt | whigek |
| Választókerület | King's Lynn |
| Szülei | Mary Burwell Robert Walpole |
| Házastársa | Catherine Shortert |
| Gyermekei |
|
| Foglalkozás |
|
| Iskolái |
|
| Vallás | Church of England |
| Díjak |
|
 | |
| Robert Walpole aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Robert Walpole témájú médiaállományokat. | |
Robert Walpole (Norfolk, 1676. augusztus 26. – London, 1745. március 18.) brit államférfi, Orford első grófja, a Térdszalagrend lovagja, királyi titkos tanácsos, Horace Walpole író édesapja. Az első, akit „Nagy-Britannia miniszterelnökének” szokás nevezni, bár a maga idejében ez a cím hivatalosan még nem létezett. A kabinet feletti befolyása révén azonban egyértelműen ő volt az „első” (Prime) miniszter. Úgy vélte, mindenki megvásárolható, ami a korabeli Angliára meglehetősen jellemző volt, így hatalma idején sorra megvásárolta az embereket.[3]
A whig politikus I. és II. György uralkodása alatt volt kormánytag. Szolgálati idejét általában 1721-től számítják, amikor a Kincstár Első Lordja lett, némelyek azonban 1730-tól datálják, amikor Lord Charles Townshend visszavonulásával a kabinet egyedüli és vitathatatlan vezetője lett. A korabeli, különösen az ellenzéki sajtó rendszerint a hosszabb időtartammal számolt, jóval nagyobb figyelmet szentelve neki, mint Townshendnek. Walpole 1742-es visszavonulásáig vezette a kormányt, ezzel ő a brit történelem leghosszabb ideig hivatalban volt miniszterelnöke.
Ifjúkora és családja
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Robert Walpole 1676-ban született Norfolkban. Apja (szintén whig politikus) Castle Risingot képviselte az Képviselőházban. Anyja Mary Walpole (született Burwell) volt. Robert harmadik gyermekként született családba, tizenhat testvére közül nyolcan érték meg a felnőttkort.
Walpole Etonben, a híres magániskolában tanult 1690-től 1695-ig, majd a cambridge-i King's College-ban érettségizett 1696-ban. 1698-ban, egyetlen, még élő bátyja halála után abbahagyta cambridge-i egyetemi tanulmányait, hogy segítsen apjának a családi birtok irányításában. Miután ő lett a vagyon örököse, feladta korábbi tervét, hogy lelkész legyen.
1700. július 30-án elvette Catherine Shortert (1682–1737), akitől négy fia és két lánya született, sorrendben Robert (1701–1751), Katherine (1703–1722), Horatio (1704–1704), Mary (1705–1732), Horace (1717–1797) és Edward (~1720–ismeretlen).
Első felesége halála után (1738-ban) elvette egyik szeretőjét, Maria Skerritt-et (1702–1738), akivel már 1724 óta együtt élt, és akitől egy törvénytelen lánya is született. Az asszony alig három hónappal később, szülés közben meghalt.
Politikai karrierje kezdetei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Politikai pályafutása 1701 januárjában kezdődött, amikor az általános választásokon elnyerte Castle Rising képviselőházi képviselői székét (amely apja három hónappal korábbi halálával megüresedett). A következő évben lemondott erről, hogy megszerezze a szomszédos, jóval fontosabb King's Lynn képviselői tisztét. A következő negyven évben valamennyi választáson megerősítették e pozíciójában.
Apjához hasonlóan lelkes tagja volt a whig pártnak, amely akkoriban erősebb volt, mint a másik jelentős politikai erő, a tory párt. 1705-ben Walpole tagja lett a Lordfőadmirális Tanácsának, amely a tengerészeti ügyeket felügyelte. Itt figyeltek fel igazgatási tehetségére, aminek nyomán Lord Sidney Godolphin, a kabinet vezetője 1708-ban hadügyminiszterré léptette elő. 1710-ben egy rövid ideig a haditengerészet kincstárnoka is volt egyben. E hivatalok betöltése során közeli tanácsadója lett John Churchillnek, Marlborough hercegének, aki a spanyol örökösödési háborúban a kontinensen harcoló brit csapatok főparancsnoka volt, és meghatározó szerepet játszott a brit politikai életben. Rövid idő alatt maga Robert Walpole is a kabinet legfontosabb tagjai közé emelkedett.
Személyes befolyása azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy meggátolja, hogy a whigek Lord Godolphin vezetésével perbe fogják Henry Sacheverell minisztert, aki whigellenes prédikációkat tartott. A per országszerte rendkívül népszerűtlen volt, és végül Marlborough hercegének bukásához és a whigek vereségéhez vezetett az 1710-es választásokon. A Robert Harley vezette tory kormányban Walpole nem tarthatta meg hadügyminiszteri posztját, de 1711-ig a haditengerészet kincstárnoka maradt. Harley megkísérelte a torykhoz csábítani Walpole-t, de az visszautasította az ajánlatokat, és az ellenzék egyik legszókimondóbb tagja lett. Hatásosan védelmezte Lord Godolphint a toryk támadásai ellen a Képviselőházban és a sajtóban egyaránt.
A toryk, akiket feldühítettek politikai támadásai, megkísérelték hiteltelenné tenni őt és Marlborough-t. Azzal vádolták, hogy a haditengerészet kincstárnokaként korrupcióba keveredett. E vádaknak azonban vajmi kevés alapjuk volt, nem úgy, mint a herceg esetében, akivel kapcsolatban súlyos visszaélésekre (sikkasztásra, korrupcióra) derült fény. Mindazonáltal a túlnyomóan tory többségű Képviselőház perbe fogta és elítélte Walpole-t, akit hat hónapra bebörtönöztek a Towerben, és kizárták a Parlamentből. Mindez azonban visszaütött a torykra, mert a közvélemény szemében Walpole egy jogtalan per áldozataként tűnt fel. Ennek megfelelően választókörzetében újraválasztották 1713-ban. Gyűlölte Robert Harley-t és Henry St Johnt, az ellene irányuló hadjárat kitervelőit.
A Stanhope/Sunderland-kormány
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Anna királynő 1714-ben meghalt, utóda távoli rokona, I. György lett. Ő nem bízott a torykban, mivel úgy hitte, kétségbe vonják trónigénye jogosságát (Az 1701-es Act of Settlement Anna több közelebbi rokonát kizárta az utódlásból a katolikus egyházzal való kapcsolatuk miatt.) Ezért György trónra kerülésével felvirradt a whigek napja is, akik a következő fél évszázad során mindvégig megtartották a hatalmat. Robert Walpole a Titkos tanács tagja és a hadsereg finanszírozásáért felelős miniszter lett. A kormányt névleg Charles Montagu (Lord Halifax) vezette, valójában azonban Lord Townshend (Walpole sógora) és James Stanhope uralta. Walpole-t egy titkos bizottság elnökévé is kinevezték, amelynek feladata a korábbi tory kormány tevékenységének vizsgálata volt. Walpole üldözői most maguk kerültek a politikai indíttatású vádak kereszttüzébe: Lord Oxfordot perbe fogták, Lord Bolingbroke-ot pedig parlamenti határozatban nyilvánították bűnösnek.
Lord Halifax, a kormány névleges feje 1715-ben meghalt. Walpole-t, mint elismerten szorgalmas politikust azonnal előléptették a Kincstár Első Lordjává és pénzügyminiszterré. Tartalékalapot vezetett be az államadósság ellensúlyozására. A kormány gyakran megosztott volt fontos kérdésekben, rendszerint Walpole és Lord Townshend állt az egyik, míg Stanhope és Charles Spencer, Sunderland 3. grófja a másik oldalon. A viták fő tárgy a külpolitika volt, Walpole és Lord Townshend úgy vélte, György király német területei érdekeit a brit érdekek elé helyezte. Stanhope és Sunderland viszont támogatta a királyt. 1716-ban Townshendet elmozdították az északi területek miniszterének[4] fontos pozíciójából, és Írország kormányzójává nevezték ki, ami lefokozást jelentett. Ez azonban nem elégítette ki Stanhope-ot és Sunderlandet, akik elérték, hogy 1717 áprilisában a kormányzóságtól is megfosszák Townshendet. Másnap Walpole kilépett a kabinetből, és csatlakozott Townshendhez az ellenzékben. Az új kormány vezetői Sunderland és Stanhope lettek.
Röviddel ezután heves családi vita osztotta meg a királyi családot: a walesi herceg, a későbbi II. György gyakran látta vendégül Walpole-t és az ellenzék más vezetőit, hogy azok politikai terveket kovácsoljanak a kormány ellen. Walpole közeli barátságba került a herceg feleségével, Karolinával is. 1720-ban megerősítette pozícióját azzal, hogy sikerült kibékítenie a királyt és a herceget.
Walpole továbbra is befolyásos tagja volt a Képviselőháznak, különösen aktívan ellenezte kormány törvényjavaslatát a nemességről, amely korlátozta volna az uralkodó jogát új nemesi címek adományozására. Sikerült elodáznia a törvény elfogadását 1719-ben, majd egy évvel később elérte, hogy a Képviselőház leszavazza azt. A vereség nyomán Lord Stanhope és Lord Sunderland kibékült ellenfeleivel. Walpole visszatért a kormányba, megszerezve a hadsereg finanszírozásáért felelős miniszter tisztét, Townshend pedig a Királyi Titkos Tanács elnöke lett. E lépésével azonban Walpole elvesztette a walesi herceg támogatását, aki még mindig ellenérzésekkel viseltetett apja kormányzásával szemben.
Út a hatalomba
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Röviddel Walpole-nak a kormányba való visszatérése után egy spekulációs hullám gazdasági válságba sodorta az országot. A kormány terve alapján a Déltengeri Társaság (amelynek kizárólagos joga volt a Dél-Amerikával való kereskedelemre) kamatozó államkötvények formájában felvásárolta az államadósságot. Általános vélekedés szerint a Társaság óriási profitra számíthatott textíliák, mezőgazdasági termékek és rabszolgák kereskedelme révén. Sokan, köztük maga Walpole is, őrült tempóban vásárolták a Társaság részvényeit. 1720 második felében azonban a cég az összeomlás jeleit kezdte mutatni, tőzsdei árfolyama a mélybe zuhant. Walpole ugyan megmenekült a csődtől, mivel bankára időben figyelmeztette, hogy adja el részvényeit, de sokan nem voltak ilyen szerencsések.
1721-ben bizottság vizsgálta ki a történteket, amely megállapította, hogy a kormány sok tagja korrupcióba keveredett. Érintett volt többek között John Aislabie pénzügyminiszter, id. James Craggs főpostamester, ifj. James Craggs, a déli területek minisztere, valamint a kormány két vezetője, Lord Stanhope és Lord Sunderland is. A két Craggs kegyvesztetten halt meg (a fiánál jóval érintettebb apa esetében felmerült az öngyilkosság gyanúja), a többieket parlamenti vizsgálat elé állították. Aislabie-t bebörtönözték, Stanhope és Sunderland viszont Walpole személyes befolyása révén megmenekült ettől. Walpole az ők és mások mentegetésében játszott szerepe miatt a „Főlepelmester” gúnynevet kapta.
Sunderland lemondása és Stanhope halála után, 1721-ben Walpole lett a kormányzat legfontosabb tagja. 1721 áprilisában kinevezték a Kincstár Első Lordjává, pénzügyminiszterré és a Képviselőház vezetőjévé. Walpole de facto „miniszterelnökségét” gyakran innen számítják. Valójában azonban megosztotta hatalmát sógorával, Lord Townshenddel, aki az északi területek minisztere és a külügyek irányítója volt. Kettejüknek pedig meg kellett küzdeni Lord John Carteret-vel, a déli területek miniszterével.
Kormányzása I. György alatt
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Walpole irányításával a Parlament megpróbált úrrá lenni a pénzügyi válságon. A Déltengeri Társaság vezetőinek birtokait elkobozták, hogy azok árából enyhítsék a befektetők kárát, a Társaság készleteit pedig felosztották a Bank of England és a Kelet-indiai Társaság között. A válság nagyban rontotta a király és a whig párt hitelét, de Walpole hatásos szónoklatokkal védelmezte mindkettőt a Képviselőházban.
Walpole első miniszterelnöki évében lelepleződött egy jakobita összeesküvés, amelyet Francis Atterbury rochesteri püspök szervezett. A terv lelepleződésével végleg szertefoszlottak a jakobiták reményei, akiknek korábbi felkelési kísérletei (1715-ben és 1719-ben) is kudarcba fulladtak. A tory párt egyik vezetője, Lord Bolingbroke Franciaországba menekült, azonban 1723-ban visszatérhetett.
I. György uralkodásának hátralevő részében Walpole pozíciója folyamatosan erősödött, ahogy a király hatalma, befolyása csökkent a miniszterelnökével és kormányéval szemben. 1724-ben Walpole és Townshend fő kabinetbeli riválisát, Lord Carteret-t menesztették a déli területek minisztériuma éléről, és Írország kormányzójává nevezték ki. Ezzel Walpole és Townshend vitathatatlanul a kabinet legerősebb tagjaivá váltak. Kormányzásuk alatt Nagy-Britannia békében élt (a Franciaországgal és