Na jĂł, nem rĂttam. És persze olyan volt, mint minden Ă©vnyitĂł (ami itt nem lĂ©tezik, csak az elsĹ‘söknek Ă©s az ötödikeseknek, Ă©s Beni most az 5. osztályba lĂ©pett, avagy gimnazista lett).
De.
Az igazgatónő szépen és hosszasan beszélt, és akkor azt mondá: "Kisgyerekként léptek be ide és 8 év múlva fiatal felnőttként léptek ki innét..."
No, ez majdnem megrĂkatott, merthogy Beni most 10 Ă©ves. Hihetetlen gyorsan elrepĂĽltek ezek az Ă©vek, az elsĹ‘ Ă©vtized. És a gimnázium "csak" 8 Ă©v. Mire kettĹ‘t pislogok, valĂłban felnĹ‘tt lesz az Ă©n kajla gyerekem. Ebbe beleborzongok mĂ©g most is. Már majdhogynem kevesebb van elĹ‘tte a gyermekkorbĂłl, mint mögötte.
Az Ă©n kicsi fiam, akinek a lába már majdnem akkora, mint az enyĂ©m (2 szám hĂjja, de már nĂ©zegeti a dorkĂłmat), a ruhamĂ©rete is (a ruháimra nem pályázik, de a nagyi már folyamatosan összekeveri a pĂłlĂłinkat), Ă©s mĂ©g nem pattanásos, de a keze mĂ©g Ă©desen babás, olyan picike. Ingadozik a kisgyerek Ă©s a kiskamasz-kor között, nĂ©ha flegma Ă©s dĂĽhös, de a következĹ‘ percben könnyes szemmel bĂşjik az ölembe.
Akarom, hogy felnőjön, de nem akarom, hogy felnőjön.
Ki érti ezt?