vidéki városi

Szeretném azt mesélni, hogy a napokon belül végleg bezáruló kis üzlet idős tulajdonosának annyira rokonszenves volt a kirakat előtt bámészkodó családunk, hogy sebtiben kiszaladt a bolt elé, és kezünkbe nyomott két míves kovácsoltvas lámpát, mondván, "maguknál biztosan jó helyük lesz"! Nem egészen így történt. A reggeli iskola-kör után napokon keresztül a kisiparos üzlet felé kanyarodtam, osztottam-szoroztam, nem mentem be, kerültem a szemkontaktust, aggódtam, hogy nem nyit ki újra. Aztán egyik nap nagy levegőt vettem, és először a (lenti képen jobban látható, bal oldali) falikart vadásztam le féláron, azután egy háromágú vascsillárt néztem ki. Hezitáltam, számolgattam, végül az orrom előtt vitték el a bácsi nyugdíjba vonulása előtti utolsó napon, pedig már annak a csökkentett ára is soknak tűnt a hónap végén. Így lett a négykaros változat, kb. 70%-os engedménnyel, azt hiszem, a magammal vitt gyerekek bájától nem függetlenül. A házunk verandáján jelenleg klass...

Világos, hogy a gyerekdal (Rajta, rajta, leszakadt a pajta, / Benn maradt a macska) nem véletlenül keletkezett, hanem súlyos tapasztalatok alapján írta az egyszeri szerző vagy a közösség, értitek. És most hagyjuk a pajzán értelmezéseket [Nyitva van az aranykapu...], engem az építészeti vonatkozás érdekel. A mi téglapajtánk teteje, hála az égnek, nem ránk omlott és nem valamilyen macskára (remélem!). Viszont jó alaposan szakadt le, meg kell hagyni. A házat részben azért vettük meg, mert tartoznak hozzá melléképületek. Ezek közül a legérdekesebb a téglából épült pajta, amelynek néhány éve leszakította a tetejét a vihar - pontosabban a vihar által jól megtépett, a telek mögötti árokparton álló, hatalmas fák belengése. Nota bene, azokkal a fákkal valamit csinálni kell nagyon hamarosan... De nekünk, naiv házvásárlóknak így is kellett. Most ott tartunk, hogy az életveszélyesen belógó szarufákat, cserepeket, kicsavarodott téglákat leszedettük, generáltunk ezáltal két h...

Az egyiket elvitték, a másikra lecsaptunk. Az egyik Ha három hónappal ezelőtt megkérdezi valaki, hogy keresünk-e eladó házat, őszintén válaszoltam volna, hogy nem. Aztán egy pár napos, vendégházban töltött pihenés alatt bekattant valami, és az egyik délutáni szieszta után már hét lehetséges házjelöltet mutattam be a családnak. Egy, azaz egy jelölt ment át a rostán. Még a gyerekek is azt mondták, hogy tegyünk egy próbát vele, nem baj, hogy két és fél órás az autóút oda - jó kaland lesz. A tulajdonost csak félve mertük felhívni (vasárnap este volt), de felvette a telefont, készségesen megadta a címet - hozzátéve, hogy éppen takarítani fognak másnap, menjünk. Húsvét hétfőn fogadott is bennünket. Azzal, hogy fél órája aláírták a szerződést a foglalóról, így aztán, ha akarjuk, megnézhetjük belülről is a házat, de már eladta. Csak kapkodtuk a levegőt, hogy hogyan került oda más vevőjelölt. A házat pedig, mondanom sem kell, mint vérbeli mazochisták, megnéztük. És beleszere...

Pontosabban: régi ház, új élet... Több mint két évvel ezelőtt írtam utoljára, mert a blogírás mellett/helyett annyi örömöt találtam a családi életben és mindenféle másban, hogy úgy éreztem, nehezen fogom csak tudni folytatni - ráadásul, ha az írás nem munka, hanem kedvenc időtöltés, akkor érezzem is úgy, gondoltam. Tudtam, hogy bezárni viszont nem fogom a videkistilus.blogspot.hu-t. Éreztem, hogy a folytatásához kell az újabb muníció. És meg is találtam. Új házunk van. Egy nagyon régi, összetetten problémás, és máris eléggé szeretni való darab. Sok munka jár vele, és még nem vagyunk biztosak abban, hogy bírni is fogjuk. Lesz miről írni - gépelem, és közben újra érzem az izgatottságot, a motivációt meg a várakozást. Természetesen nem azért vesszük meg a házat, hogy legyen tárgyam a blogra, ha-ha, de már a megvételéről is van mit mesélnem...  Mit szóltok hozzá?