vidéki városi

Majd folytatom a terasz történetét -- még két rész van hátra --, most viszont csak egy "random dolgok gyűjteménye" típusú posztra van időm. Délelőtt ömlött az eső, és kezdtem nagyon nyűgös lenni attól, hogy nem tudok semmi aktív dologgal foglalkozni. Szándékosan lassú reggeleket szoktam tartani, ezért ébredés után pont lemaradtam arról a tizenöt percről, amikor még csak állatira el volt borulva az ég, tehát könnyen szedhettem volna paradicsomot, pedig mára a szószkészítés volt a terv. Rendet raktam itt-ott, és találtam az üvegek tetejére borításnak régi szalvétákat és kötözőket (évek óta nem főztem be semmit, L.-nek egyszer írtam is itt, hogy akkor lesz nagyjából készen a ház, amikor már eszembe jut ilyesmi). Tizenegy körül még mindig nagyon esett, de megembereltem magam, és esőkabátban, gumicsizmában kicsúszkáltam szüretelni. Büszke vagyok arra, hogy miket neveltem a négy kis palántából: talán a lucullus, ami amúgy a legnagyobb kedvencem, nem olyan tökéletes belül, mint lehe...

Ott tartottunk, hogy lett egy, a korábbi hibákat (beázás, alacsony mennyezet) kiküszöbölő, új tetőnk, négy darab, totálisan találomra elhelyezett oszloppal, mi pedig ott álltunk egy nagyjából lehetetlen küldetéssel: hogyan lehet a régi, roggyant, de hőn szeretett tornácból átmenteni ide valamit? Nagy nehezen vége lett a télnek -- és jött a járvány.  nem volt annyira jó időszak Biztosan van könnyebb út is, mint a bojlerszerelő bácsit rávenni arra, hogy vegye rá a passzív hobbiasztalos ismerősét, hogy ketten együtt készítsék el az új terasz alsó részét, de végül ez történt. Többlépcsős volt a folyamat: először át kellett törni az "idióta, járványterjesztő pestiek, a pórázon sétáltatott macskájukkal" előítéletből épített falat, azután a bizalmat és a szánalmat egyszerre kellett felébreszteni, hogy legyen is valami a dologból. Nekem aztán tényleg nincsenek ún. "people skill"-jeim, jó sokat szívok is emiatt, de ebben az esetben eléggé elszánt voltam.  Azt tudtuk elérni, ...

A régi tornác hangulatát nagyon szerettem, de elhanyagolt állapotában közelről rossz volt ránézni. Az a sok csorba, szétázott, régóta le nem festett léc, farosttal pótolt ajtórészlet, megrepedt ív... Ráadásul a fentieken túl olyan fontos pontokon ment tönkre -- éppen a gyönyörű oszlopoknál --, amelyek a stabilitását veszélyeztették.   Részletezem az első részben írtakat. archív fotó az egyik kedvenc korábbi bejegyzés emből; micsoda reményeim voltak még akkoriban! Egyébként is furcsa szerkezet volt, ismét olyasmi, ami azt mutatja, régen mennyivel alacsonyabbak voltak az emberek: a hullámpalával fedett, padlásból kinövő tető bedeszkázott mennyezete maximum ötven cm-rel a fejünk fölött futott -- tehát a huncut nyestek egy szem dióval folytatott, állati hosszú focimeccseit esténként fél méter távolságból, alulról szurkoltuk végig, ami, valljuk be, kicsit azért... undi volt. (Más kérdés, hogy most, két évvel és néhány millió százezer forinttal később is ugyanezt csinálják a ferde tető ...

A ház megvételében több mint öt évvel ezelőtt döntő szerepet játszott a fából készült, különleges tornác, amely az L alakú épület két szárát fogta egybe -- még úgy is, hogy láthatóan menthetetlen volt.  Nem nagyon hittem abban, hogy a tornác, amely az első pillantásra is rettenetes állapotúnak tűnt, pótolható lesz. Pontosabban, először még -- kis optimista -- azt hittem, hogy lehetséges restaurálni. Később azonban, közelről megvizsgálva, együtt élve vele, világossá vált, hogy ide egy végtelenül precíz, hozzáértő, invenciózus, hagyományismerettel rendelkező, vérprofi asztalos-restaurátor kellene, aki például a kulcsfontosságú tartóoszlopok húsz cm-es sávban elkorhadt aljának pótlására kitalál valami zseniálisat. Természetesen úgy, hogy minden elem, ami csapolással volt bekötve, úgy is maradjon, miközben azoknak az elemeknek az alját is visszafordíthatatlanul kikezdte az idő. Elképzelhető, hogy él ilyen ember az országban, elérhető, és megfizethető a munkája. Ja, nem... Vagy, ha igen...

Nyolc körül kezd hűvös lenni: sportzokniban, melegítőfelsőben és -- azért mégis -- rövidnadrágban írom ezt a bejegyzést.  Sosem gondoltam volna, hogy örülni fogok az esőnek, mára viszont tök fontos tényező lett, hogy, ha lehet, ennél azért többször essen. Bár, amikor éjszaka érkezik, továbbra is idegesítően kopog a Vitorlás szoba ablakának bádogján, legalább megtelik az esővízgyűjtő hordó, és nem sárgul tovább a fű. Kutunk van, búvárszivattyúnk egyelőre nincsen. A hűvösnek is örülök, mert a hőségben nagyon nehezen tudtam haladni a munkákkal. Reggel azzal foglalkoztam, amihez koncentráció kellett, ezért mindig a szerszámos kamrában való rendrakás maradt el, és a délutáni, brutálisan meleg órákban egyre ingerültebben kerülgettem a lomokat. Most sem 100%-os még, de sokat segített a rendszerezés, amiről majd a második Karbantartó posztban mesélek. Bent, a házban főleg a szintfenntartás a cél. Továbbra is fárasztó ekkora tereket takarítani, nagyon szeretjük viszont az alaprajzot, a beos...

Mivel most nincs időm hosszabban írni, zárjuk ezt a nyári hónapot a legjellemzőbb fotókkal. A dezodorkészítés eddig félsiker: maga a gyógynövényszedés és -vagdosás folyamata igazán megnyugtató, az eredmény viszont még nem lenyűgöző. Ahogyan az Instagram on is láthattátok, elkészült az ültetősarok a sütögető mellett, és kicsit stylingoltam is. Egyébként a kis seprű nem is 59.- forint volt anno, hanem 65.-, mint azóta rájöttem. :P Nem egyszerű egy év után visszatérni erre a platformra, na. Megpróbálunk megmenteni olyan százéves dolgokat, amelyek, miután alsó hangon tizenöt évig áztak a tető nélküli pajtában, első látásra menthetetlennek tűnnek. Újra és újra megdöbbenek azon, hogy ezek a közel húszéves könyvek még mindig a legjobbak. Utazás helyett olvasgattam őket, és teljesen készen voltam. Ha a jövőben sehová nem juthatnék el, csak ebbe a két országba, egy szavam sem lenne. Tudtátok, hogy a blog egyenesen róluk kapta a címét? Olyan érdekes belegondolni, hogy -- miközben szeretem, amit...

Rengeteg olyan dolog van, amit hosszú évek óta szerettem volna, és most végre készen lett, vagy éppen most készül.  Rendrakás közben sorra találom meg azokat a tárgyakat, amiket most már nem szeretnék visszatenni valamilyen dobozba, és ráírni a dobozra, hogy ez és ez a tárgy van bennük, hanem azzal a céllal készítem ki őket, hogy a végleges helyükre és szerepükbe kerüljenek. Éppen ezért a terasz borzalmasan néz ki -- mindent ott gyűjtök és válogatok át --, de most úgysem jön senki vendégségbe, és a motiváció megvan: látom az alagút végét. Eléggé kell egyensúlyozni a "nem halmozunk fel hülyeségeket" és a "jó lesz az még valamire" elvek között, és néha nagyon nehéz dönteni. Ami egyértelmű: kaptam gipszből készült díszeket, ezek aranyra fújva a sütögető falát fogják ilyen "quirky" módon díszíteni, és megtaláltam a retro polcokat és konzolokat is, mert oda kell egy ültetőállomás is, hogy ne egy sarokban boruljanak ide-oda a virágcserepek, mint most. Ehhez kapc...

Az egyik legjobb dolog, amikor növényeket kap az ember: B. az élen jár ebben is. Adott korábban zellert, paradicsompalántát, mostanában bársonyvirágot, őszirózsát, egyszer pedig, amikor éppen azon törtem a fejem, hogy mit tegyünk a ház és az előtte lévő kerítés közötti, szűk, napsütötte sávra, felhívott, hogy: "Jutkám, szedtem ki abból a kis sziklakerti évelőből neked" (ld. a nyitóképet). Nagyon örülök a S. adta két fügefácskának is; évek óta álmodoztam arról, hogy legyen füge a kertünkben.  A sziklakert szintén egyre jobban benépesedik, mert anyukám a múltkor kövirózsákat küldött.  Voltam nagyon jó koncerten, amit nem hagyhattam ki, mert továbbra is a fuvola az egyik kedvenc hangszerem, és bár sejtettem, hogy rendben lesz, arra nem számítottam, hogy ilyen szuper élménnyel fogunk gazdagodni (mármint az a nem túl sok ember, aki ott volt, amúgy a főváros lakosságának jelentős hányada érezhetően ezerrel nyaral vagy fesztiválozik). Hírek az oldalsó kerítés tájáról, ami alig egy ...

Annyira perzselő hőség van, hogy végre ide is eljutottam, írni.   A párhetes kényszerszünet alatt, amíg a városban kellett dolgozni, ügyeket intézni, iskolaévet zárni*, rendet rakni, takarítani, és mialatt egyébként rengetegszer gondoltam a palántáimra és arra, hogy legyen még eső, J. ügyesen életben tartotta a veteményt, sőt kapált is, amihez én nem értek, ráadásul a gyomokkal együtt csak az általa nem ismert édesburgonyát kapálta ki, a mellette növekvő bébipadlizsánt meghagyta, szóval, egyelőre ennyi veszteséggel megúsztuk. Az egyik reggel itt járt őzike, remélem, nem akar majd visszatérve nyers zöldségeket ropogtatni. *Talán a legjobb élményünk az volt, hogy a Bazilika mellett, egy olasz étteremben vettünk egy gombóc fagyit, és a fagyis fiú akkora adagot adott (kb. három gombócnyi prémium erdeigyümölcsöt és citromot) hogy alig tudtuk elfogyasztani, amíg elértünk a buszig. Arra érkeztünk, hogy a tahi vásárból származó paradicsompalánták embermagasságúra nőttek (J. meg is mondta, ...

Now it's your time Először úgy volt, hogy a Budapest100 rendezvényein egyáltalán nem tudok majd részt venni, mert azon a hétvégén is a háznál akartam terveztünk dolgozni, a pénteki napra való jelentkezést pedig majdnem egy hétig húztam-halasztottam, és nyilván, mire észbe kaptam, betelt. Egyik nap a liftre várva megláttam a hirdetést arról, hogy hirtelen lett pár hely, így péntek reggel már a Bécsikapu téren tébláboltam és mosolyogtam azon, hogy hiába tűnt úgy, hogy lehetetlen, ideértem, mert ez -- végre, idén először -- össze akart jönni. Jó is volt nagyon, hallottunk izgalmas történeteket és nagy koncentrációban láttunk építészeti gyöngyszemeket, mialatt bájos, hívogató udvarokba slisszoltunk be, és sóhajtozva fényképeztük a részleteket. Szívesen mentem volna vezetett túrára korábban, a járvány alatt is, mert azért most a Halászbástya (BP100 munkatárs: a "Disney-terasz" :D) határozottan mutatta, milyen elviselhetetlen tud lenni a vári tumultus. És a monstre építkezések...